A 2018-as országgyűlési választásokat megelőző ellenzéki együttműködés tényei és tanulságai

Amikor 2016. október 23-án, a forradalom 60. évfordulóján a Blaha Lujza téren együtt ünnepelt a demokratikus ellenzék, akkor úgy tűnt, hogy talán létrejönnek az együttműködés politikai, lelki és érzelmi feltételei. Óvatosan és tapogatózva, a PM és a MoMa kezdeményezésére elindult valami, amit pártközi tárgyalások előkészítésének lehetett nevezni. Voltak viták arról, hogy ki vegyen, ki vehet részt a megbeszéléseken, de a cél világosan az volt, hogy jóval a 2018-as országgyűlési választások előtt megegyezzünk arról, ami a Fidesz által súlyosan eltorzított, egyfordulós és tisztátalan választási rendszerben az önkényuralom megdöntéséhez vezető egyetlen járható útnak tűnt: legyen egy közös demokratikus ellenzéki jelölt mind a 106 egyéni választókerületben.

Az első megbeszélések az akkor még a Párbeszéd Magyarországért (PM) névre hallgató baloldali tömörülés székhelyén zajlottak le. Volt némi feszültség, mert a Demokratikus Koalíció (DK) javaslatára, de egyhangúan kizártuk a mindenki által gyanúsnak tekintett Magyar Liberális Pártot (MLP). A Modern Magyarország Mozgalom (MoMa) a meginduló tárgyalások hatékonysága minimumának biztosítása végett fellépett két szélsőbaloldali, magát az igazság kizárólagos letéteményesének tekintő társaság ellen. A Lehet Más a Politika (LMP) kezdettől fogva nem kívánt részt venni a megbeszéléseken, nem akart együttműködni a többi párttal. Álláspontjukat nyilvánosan hangoztatták. Az Együtt azt mondta, hogy az összehangolt egyéni jelöltállításban részt vesz, de önálló listát állít.

A komolyabb és immár a gyakorlati problémákkal szembenéző tárgyalások a MoMa szerény, de vendégfogadásra kiválóan alkalmas lakásában folytatódtak. Novemberre mindössze négy tárgyalófél maradt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP), a Demokratikus Koalíció (DK), a PM és a MoMa. Megállapodtunk abban, hogy készül egy értéknyilatkozat, amit külön szakértői bizottság fogalmaz meg és terjeszt a pártelnökök elé. Ugyancsak létrejött egy technikai bizottság, amelyik az akkor divatos és a négy párt által előzetesen elfogadott előválasztás technikai és pénzügyi részleteit dolgozta volna ki. Ennek vezetésére Tóth Zoltán közismert és elismert választási szakértőt kértük fel, aki a megbízást örömmel és munkára felkészülten azonnal elfogadta.

Értéknyilatkozat

2016. december közepére az értéknyilatkozat elkészült. Mai szemmel olvasva változatlanul állítom, amit akkor is gondoltam, hogy rendkívül színvonalas szöveg született. Megérdemelte volna, hogy a hazai szélesebb nyilvánosság megismerje. Talán kedvező közhangulatot teremtett volna jóval a 2017-es évben a parlamenti választások előtt és segítette volna a demokratikus ellenzéki pártok szövetségét.

Sajnos ez sohasem történt meg. Ezért nincs más hátra, mint utólag közzétenni. Hátha tanulunk belőle a jövőre nézve.

A nyilatkozat 16 pontban foglalta össze az együttműködő pártok közös céljait. Meggyőződésünk volt, hogy ezek a célok egybeesnek a magyar társadalom túlnyomó többségének érdekeivel. Nyitva hagytuk annak lehetőségét, hogy a nyilatkozathoz később más pártok, sőt civil szervezetek is csatlakozhassanak, amennyiben magukénak érzik és támogatják azt.

1. Szabadságot és jogegyenlőséget teremtünk az urak és a szolgák országa helyett.

2. Helyreállítjuk a demokrácia és a jogállam alapintézményeit, megerősítjük az emberi jogok védelmét, az önkényuralom helyett új köztársaságot, a IV. Magyar Köztársaságot akarjuk. Szabad, tiszta, arányos választási rendszert hozunk létre, ami lehetővé teszi, hogy minden párt saját értékeit, programját és világnézetét képviselve indulhasson a választásokon.

3. Büszke magyarok, egyben büszke európaiak vagyunk, ezért megerősítjük Magyarország európai uniós tagságát és euro-atlanti elkötelezettségét. Megbékélést és szoros együttműködést szorgalmazunk a szomszéd népekkel. Támogatjuk a határon túli magyar nemzetrészek törekvéseit a belügyeikbe való beavatkozás nélkül.

4. Megindítjuk a gazdasági növekedést, megállítjuk a keleti leszakadást és megkezdjük a nyugati felzárkózást. Visszaszerezzük a beruházási és a befektetési bizalmat, javítunk az ország versenyképességén.

5. Visszaállítjuk a sajtószabadságot. A hatalom ajnározása helyett a pártatlan tájékoztatás lesz a közszolgálati média feladata.

6. A társadalmi igazságtétel jegyében felszámoljuk a ma mindent elöntő korrupciót, a jogellenesen megszerzett vagyonokat visszaszerezzük, és törvényes elszámoltatást hajtunk végre. Biztosítani fogjuk a kormány és az önkormányzatok tevékenységének teljes átláthatóságát, folyamatos és nyilvános ellenőrizhetőségét.

7. Könyörtelen küzdelmet folytatunk a szegénység ellen, nem büntetjük a szegényeket és az elesetteket, hanem felkaroljuk őket. Megszüntetjük a gyermekéhezést.

8. A társadalmi szolidaritás jegyében változtatunk az adó- és családtámogatási rendszeren, mert a mai a társadalom többségét szegényebbé, a gazdagokat gazdagabbá teszi.

9. A helyi közösségek ügyeiben helyben kell dönteni. Az önkormányzatokat ismét a falvak és városok erős és felelős testületeivé tesszük, teret adunk az önszerveződő civil kezdeményezéseknek.

10.A gyógyulásnak és a tanulásnak méltó körülményeket teremtünk: egyenlő esélyű hozzáférést az egészségügyben és az oktatásban. A kórházakban megbecsült orvosokat és nővéreket, az iskolákban az alattvalók képzése helyett motivált tanárokat és a tanultakat hasznosítani tudó gyermekeket akarunk. Kisvasút és stadionok helyett jó iskolákat.

11.Biztosítjuk a nők esélyegyenlőségét, fellépünk a családon belüli erőszak minden formája ellen.

12.A tiszta piaci verseny, valamint a tehetség és a szorgalom döntse el, hogy ki lehessen sikeres vállalkozó, s ne a hatalom. A közmunka helyett valódi, piacképes munkahelyeket hozunk létre. A munka frontján olyan helyzetet teremtünk, ami csökkenti a fiatalok és a piacképes tudással rendelkezők kivándorlását, elősegíti a kivándoroltak visszatérését.

13.Élhető, egészséges környezetet biztosítunk a ma élők és a jövő nemzedékek számára.

14.Egy végigdolgozott élet után Magyarországon is jár a méltó időskor. Kedvezőbb nyugdíjrendszert léptetünk életbe.

15.Biztosítjuk a magántulajdon védelmét és minden szinten a törvény előtti egyenlőséget. Kiszámíthatóvá tesszük a törvényhozást és az igazságszolgáltatást.

16.Megtisztítjuk a gazdasági, társadalmi és kulturális életet a kiváltságot, kegyet és büntetést osztogató állami beavatkozástól. A kultúra ne az elit luxusa legyen, hanem mindenki számára hozzáférhető közkincs.

Liberális minimum balról és jobbról

Nem árulok el nagy titkot, amikor jelzem, hogy az értéknyilatkozat leginkább az MSZP és a MoMa felkészült fogalmazói közös erőfeszítéseinek az eredménye. Minden figyelmes olvasó felismeri, hogy kínosan ügyeltünk arra, hogy olyan ígéreteket tegyünk, amelyek nemcsak vonzóak, de elfogadhatóak mind baloldali, mind a nyugat-európai értelemben vett polgári jobboldal szavazói számára. Nagyon érdekes hibrid alakult ki ebből, nem csekély szellemi munka nyomán. Legyen szabad néhány példával megvilágítani, miért az került a papírra, amit olvasunk.

Vegyük a második pontot. Nem baloldali, vagy jobboldali, hanem demokrata álláspont. Kendőzetlenül tükrözi szembenállásunkat az önkényuralommal, és a demokratikus köztársaság megalapításának igényét. Felismeri, hogy a jogállam helyreállítása a demokrácia abszolút szükséges, noha korántsem elégséges feltétele. Közös nevező, a haladás társadalmi programjának kulcsa.

Nézzük a harmadik pontot. Előkelő helyen szerepel a magyar nemzeti kérdés és az európai elkötelezettség. Világos, és az ostoba fidesznyik szabadságharc fényében hangsúlyozandó, hogy a kettő hézagmentesen összetartozik. Nemcsak a tartalom, hanem a fogalmazás is MoMa: határon túli nemzetrészeket említünk.

A negyedik és a tizenkettedik pont piacpárti elkötelezettségünket tükrözi. Versenyképességről, befektetői bizalomról írunk, piacképes munkahelyekről, az állami beavatkozás visszaszorításáról. Nem volt könnyű lenyomni a szocialisták és szélsőbaloldali szövetségeseik torkán.

Az ötödik pont egyszerű volt. Aki demokrata, az üdvözli a sajtó szabadságát.

Egyetérteni a hatodik pontban sem volt nehéz egy olyan országban, ahol az önkényuralom hivatalos kormánypolitika rangjára emelte a lopást, a korrupciót, az állami vagyon eltulajdonítását, a közpénzek nemcsak jellegének, hanem valóságos fizikai mivoltának ügyes eltüntetését. Figyelemre méltó, hogy gondosan ügyeltünk a megfogalmazásra. Nem ígértünk korlátlan elszámoltatást, hanem csak törvényeset. Nem indítottunk háborút a gazdagodás ellen, hanem csak a jogellenesen megszerzett vagyonok visszaszerzéséről esik szó. Mérsékelt program, ami ugyanakkor megfelel a társadalom elemi igazságérzetének.

Érdekes és fontos a hetedik pont. Ugyancsak kiegyensúlyozott a szóhasználat. Nem ígértük a szegénység megszüntetését, mert az lehetetlen. Reális célokat tűztünk ki. Ami felszámolható és feltétlenül felszámolandó, az a gyermekéhezés. Meg a hajléktalanok üldözése, a szegények megbélyegzése. Látnoki szavak, hiszen a hatalom azóta büntetendő cselekménnyé változtatta a hajléktalanságot.

Megjegyzendő, hogy voltak olyan pontok, ahol legfeljebb a célokban értettünk egyet, de a konkrét megvalósítás módozataiban nem. Ilyen az egészségügy, az oktatás és a nyugdíjrendszer. Első olvasatra semmitmondó általánosságoknak tűnik, ami a papírra került, noha a hozzáférés esélyegyenlősége egyre nagyobb hangsúlyt kap a Fidesz-önkényuralom folytatódó rettenetes pusztítása nyomán. Eredmény viszont, hogy a szövegből hiányzik a populista demagógia, a felelőtlen ígérgetés, ami később a baloldal pártjai között polgárjogot nyert.

De az első pont a legfontosabb. Szabadságot és jogegyenlőséget teremteni – ez a liberális minimum, ami a szabadságelvű, tehát a liberális demokrácia feltétlen követelménye. Szabadság nélküli népuralom (illiberális demokrácia) nem létezik; az nem más, mint a felkent népvezér és bandájának önkényuralma. Egyszer majd felismerjük ezt. Később pedig nem értjük, miért nem ismertük fel.

Csodafegyver és időhúzás

Az értéknyilatkozat ünnepélyes aláírására 2017. január 10-én került volna sor. Pár nappal előtte az MSZP elnöke közölte: halasztást kérnek. Feltűnt ugyanis a szocialista arzenálban egy új csodafegyver: Botka László. Molnár Gyula úgy vélte, két hét alatt kiderül, hogy mindez fából vaskarika; a halasztásért elnézést kért. Mi pedig elkezdtünk várakozni.

A két hétből két hónap lett, majd pedig több, mint fél év. Közben megszűnt a technikai bizottság, mert kiderült, hogy a baloldal nem vevő az előválasztásra. Aztán feledésbe merült az értéknyilatkozat, mert kiújultak a belső küzdelmek a baloldali pártokban. Hatalmas, pótolhatatlan idő- és bizalomvesztés volt.

Amikor Botka László ősszel visszaadta miniszterelnök-jelölti mandátumát az MSZP vezetésének, igen keserűen nyilatkozott. Árulókról beszélt, akik tudatosan akadályozták az ő fellépését, megerősödését. Nos, nem vagyok bennfentes, nem tudhatom, hogy mennyi ebből az igazság. Jellemző azonban, hogy szocialista vezetők akkor is, azóta is feltűnően sokat beszélnek politikai megvesztegetésről, amit közkeletű szóval mutyinak neveznek. Ez volt az oka annak is, hogy Kunhalmi Ágnes 2018. júniusában már nem indult az elnöki posztért, hanem megelégedett az Országos Választmány vezetésével.

De ne szaladjunk előre. A demokratikus erők együttműködése elgémberedett, aztán elsorvadt, végül széthullott. Leszűkült a vezető baloldali pártok közötti ádáz küzdelemre, ami elsősorban a pénzért és a pozíciókért folyt.

Volt hitegetés, nem is kevés. 2017. szeptemberében újra felcsillant a szövetség reménye, amikor a Közös Magyarország Mozgalom megszervezte az Agorát az Alkotmány utca torkolatában. Az Agora szeptember elsejei megnyitása még viszonylag szépen sikerült, hiszen minden demokratikus párt vezetője ott állt a színpadon. Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke azon a héten háromszor telefonált nekem, ugyan jelentsük már be, hogy a DK és a MoMa választási szövetséget köt. Nekem voltak ugyan fenntartásaim a bejelentéssel szemben, mert a teljes körű együttműködés helyett nem akartam részleges megállapodásokat. Végül mégis belementem a játékba, mert azt hittem, hogy ez a kezdeményezés kovásza lehet az újra kezdődő tárgyalásoknak, amelyek elvezethetnek a teljes körű és feltétel nélküli megállapodáshoz. Ahogy azt a MoMa hirdette 500 napos programjában.

A MoMa 500 napos programja tartalmában nem különbözött a korábban elemzett értéknyilatkozattól. Újdonsága elsősorban az volt, hogy követelte, ha a demokratikus ellenzék megnyeri a 2018-as választásokat, akkor tevékenysége szorítkozzon az alkotmányos jogállam minimumának helyreállítására, ennek keretében a sajtószabadság újjáteremtésére, az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítására és egy új, arányos, kétfordulós, tisztességes választási törvény megalkotására. Nyilvánítsa ki, hogy nem négy évig kíván hatalmon maradni, hanem csak rövidebb ideig. Ezzel jelezze, hogy valamiféle rendkívüli, kivételes és korlátozott felhatalmazású uralmat gyakorol, aminek a legfontosabb történelmi küldetése Magyarországot visszavezetni a demokrácia és a nyugatias társadalomfejlődés útjára. Közben persze kormányozni kell, igazgatni az ország ügyeit, élénkíteni a gazdaságot, harcolni a szegénység és a mindent elöntő önkényuralmi korrupció ellen, de ezek távlatos feladatok, amiket nem lehet megoldani másfél év alatt. Ráadásul a szükséges szerkezeti reformok módozataiban a demokratikus pártok úgysem értenek egyet, de ha így lenne, ezeket akkor sem lehet ilyen rövid idő alatt megnyugtatóan megvalósítani. Viszont az 500 nap elteltével az ország visszatérhet a normális kerékvágásba úgy, hogy végre olyan kormányt választ, amelyet nem egymástól homlok egyenesen különböző pártok kényszerű és ezért hatékony cselekvésre jórészt képtelen koalíciója alkot, hanem szabad és tisztességes választásokon győztes párt, vagy pártok viszonylag összehangolt, kormányozni képes együttese.

Sokan mondták, köztük vezető civil (értsd nem pártelkötelezett) személyek, hogy a MoMa 500 napos programja az egyedüli tisztességes és valódi keret, ami lehetőséget ad a demokratikus ellenzék teljes körű és feltételek nélküli együttműködésére. Ezért különösen figyelemre méltó az a fülsiketítő csend, ami kezdeményezésünket fogadta. A baloldali pártok egyike sem vett róla tudomást, sőt, tudatosan elhallgatta. Kezdeményezésünk abszolút mértékben süket fülekre talált. Semmiképpen nem volt ez biztató jel a közelgő választások előtt, hiszen egyértelműen tükrözte, hogy a baloldalnak immár nem fontos a rendszerváltás; ők legföljebb kormányváltásban gondolkodnak. És ha ez sikerül, akkor bizony négy évig élvezni akarják a hatalom édes gyönyörét, annak minden előnyével.

Szocialista kartell

A Botka-csodafegyver fokozatos hatástalanításával egyidejűleg új rém jelent meg a horizonton: az MSZP és a DK mindenki mást kizáró külön megállapodása. Noha mind az illetékes, mind pedig a kevésbé beavatott pártvezetők ezt folyamatosan tagadták, a két szocialista párt a nyár folyamán már eldöntötte, hogy igyekezni fog mindenki mást kiszorítani a demokratikus ellenzék választási szövetségéből. Tudatosan olyan helyzetet teremtettek, hogy az ők kartelljük jelentse mindenki számára a vonatkoztatási pontot és velük kelljen megküzdeni ahhoz, hogy a kisebb pártok a közelgő választásokon egyáltalán indulni tudjanak.

Ez nagyon lényeges mozzanat, ezért álljunk meg itt egy pillanatra. A szocialista kartell belharcot és külharcot egyaránt jelentett. Szempontunkból most ez utóbbi a fontosabb. A DK igyekezett kihasználni az MSZP belső gyengeségeit, azt, hogy egymás ellen ádáz harcot vívó frakciók szabdalták folyamatosan a pártot. Az MSZP egymásban sem feltétlenül megbízó vezetői pedig féltek a katonásan megszervezett DK-élcsapattól, így a közismert politikai taktikát választották: „ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hozzá” (if you cannot beat it, join it).

A kartell eldöntötte azt is, hogy ki kivel tárgyal, mégpedig kizárólagosan. Az MSZP az MLP-vel, a DK a MoMával. Amikor hívtam az MSZP vezetőit, volt, aki már nem vette fel a telefont, az e-mailekre pedig nem válaszolt (Molnár Gyula). Hiller Istvánt Szófiából hívtam föl, ő felvette telefont. Elismerte, hogy ésszerű a MoMa javaslata teljes körű egyeztetésre és felajánlotta, hogy rábeszéli saját pártja elnökét. Megígérte, hogy hamarosan visszahív. Hívását 9 hónapja várom.

Fontos, hogy az Együtt és a PM ekkor még együtt menetelt. Eldöntötték előre, hogy mindenképpen külön listát állítanak. Ez még nem lett volna akadálya a teljes körű megállapodásnak, hiszen az csak az egyéni választókerületi jelöltekre vonatkozott volna.

Aztán jött a hír, hogy Karácsony Gergely lett a szocialista kartell miniszterelnök jelöltje. Juhász Péter a televízióból tudta meg, hogy a formálódó Együtt-PM pártszövetséget semmi perc alatt sikerült elárulni. Pedig a nyilvános bejelentés előtt negyed órával még beszélt Párbeszéd társelnökével. Hát ilyen a világ.

Fontos az is, hogy egyszer megpróbáltam szót érteni Szél Bernadettel, az LMP társelnökével is. Meghívtam kávéra. A beszélgetés rendkívül rövidre sikeredett. Az LMP társelnöke kijelentette, hogy ők nem közösködnek senkivel, mert akkor választóik elfordulnak tőlük. Képtelen érvelés, de nem volt módom vitatkozni.

A MoMa megpróbált kapcsolatba lépni a Momentum vezetőivel. Hivásainkra, leveleinkre sohasem válaszoltak. Fiatalok udvariassága?

Kis színes: novemberi hideg zuhany

Amikor már minden veszni látszott, akkor tavaly novemberben tettünk még egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy az összes pártot közös tárgyalóasztalhoz ültessük. Ezt az alkalmat az MSZP és a Párbeszéd elmulasztotta (szokás szerint a meghívásra még elutasító válasz sem érkezett, ami sokat elárul az érintettek viszonyáról az udvariassághoz). Jelen volt a megbeszélésen Gyurcsány Ferenc (DK), Deschelak Károly (Együtt), Sermer Ádám (MLP) és a MoMa képviselői.

Megtudtuk, hogy a szocialista kartell csak az egyéni választókerületi képviselő jelöltekre vonatkozik, mert a DK külön listát állít az országgyűlési választásokra. Ez döbbenetes szándékot sugallt. Azt, hogy a DK arra számít, hogy noha kevesebb egyéni jelöltet állít, mint az MSZP, listájára többen fognak szavazni, mint az MSZP listájára. Így majd kiderül, hogy a DK nagyobb, mint az MSZP. Ez lesz az első lépés ahhoz, hogy a választások után a DK és az MSZP újra egyesüljenek. Pontosabban fogalmazva a DK bekebelezze a belharcokban meggyengült és a választásokon reményeik szerint kivérzett MSZP-t.

Napnál világosabb a következtetés: a DK vezetőinek legfőbb politikai célja nem a rendszerváltás, de még csak nem is a kormányváltás volt, hanem az MSZP legyőzése. Újra a régi taktika: először csatlakozni hozzá, majd megenni.

Tudvalevő azonban, hogy az MSZP tagjai senkitől sem félnek jobban, mint Gyurcsány Ferenctől, semmitől sem riadnak vissza inkább, mint a DK ölelésétől. Jól tudják, hogy ez halálos, fojtó ölelés lenne. Ráadásul nem jött be a DK terve. Nem lett nagyobb párt, mint az MSZP. Éppen ellenkezőleg; listája a választásokon alig kapott többet, mint 5 százalékot. A nagy zabálást tehát el kellett halasztani. De a szándék megmaradt és ezt jó tudni, mert ez önmagában akadálya annak, hogy valamikor a távoli jövőben kialakuljon hazánkban egy életképes, egységes, baloldali, szociáldemokrata jellegű tömörülés.

Dacára annak, hogy az MSZP nem jött el, a liberálisoktól sok dicséretet kapott. Sermer leszögezte, hogy velük az MSZP tisztességesen tárgyalt és hajlandó nekik helyet biztosítani a listájukon is. (Ez megtörtént; Bősz Anett felkerült az MSZP választási listájára és bekerült az Országgyűlésbe.) Hangoztatta, hogy az MSZP a DK-val is hajlandó lenne közös listát állítani és értetlenségének adott hangot, hogy erre a DK nem vevő. Gyurcsány Ferenc erre magabiztosan kijelentette, hogy az MSZP azért akar közös listát, hogy nem derüljön ki, hogy a DK nagyobb párt, mint az MSZP. Ez a megjegyzés igazolta említett szándékuk valódiságát.

Tragédia végzetes következményekkel

A kisebb pártok kiszorítása a szocialista kartell révén jól sikerült. A szocialista kartell választási győzelme azonban egyáltalán nem sikerült. De hát nem ez volt a cél. Mint láttuk, a cél a kisebb pártok megsemmisítése, majd a két szocialista tömörülés összeolvadása lett volna természetesen a DK vezetésével.

Amit azonban a szocialista kartell és az LMP tényszerűen közösen előállított, az a Fidesz újabb kétharmada. Ez valódi nemzeti tragédia.

Le kell szögezni, hogy noha ennek legfőbb oka nyilván az önkényuralom által eltorzított választási törvény és választási gyakorlat (kampányfinanszírozás, médiaszereplési lehetőség aránytalanságai, stb.), az okok között második helyen szorosan felzárkózva a baloldal árulását kell megemlíteni.

Nézzük a tényeket. Budapest 3. választókerületében (vk) Gulyás Gergely (Fidesz-KDNP) 42,71 százalékkal nyert. Bauer Tamás (DK) 39,03 százalékot, Hajdu Mária (LMP) 6,98 százalékot kapott. Az utóbbi kettő együtt 46 százalék lett volna.

Budapest 4. vk-ban Varga Mihály (Fidesz-KDNP) 41,82 százalékkal nyert. Niedermüller Péter (DK) 37,14 százalékot, Ungár Péter (LMP) 10,1 százalékot kapott. Az utóbbi kettő együtt 47,24 százalék lett volna.

Budapest 13. vk-ban Szatmáry Kristóf (Fidesz-KDNP) 41,91 százalékkal nyert. Vajda Zoltán (Együtt) 39,96 százalékot, Mizsei László (LMP) 7,27 százalékot ért el. Az utóbbi kettő együtt 47,23 százalék lett volna.

Nem terhelem tovább az újság lapjait számokkal és arányokkal. Elég annyi, hogy ha csak ezt a három budapesti egyéni választókerületi képviselői helyet megfogja a demokratikus ellenzék, akkor a Fidesznek nincs újabb kétharmada.

Nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy a szocialista kartell és az LMP a Fidesz kottájából énekelt. Valakiknek nagyon nem volt érdeke a rendszerváltás, de még a kormányváltás sem. De hogy a Fidesz kétharmados többségét sikerült előállítani, ez történelmi bűn. Erre végképp nincs mentség.

Szörnyű következtetések adódnak mindebből. Az egyik az, hogy az LMP a Fidesz trójai falova, mint ez már 2010-ben kiderült. Sajnos nem lehet más a politika. Vagy ha igen, az rosszabb, mint minden eddig látott hazai politika. Milyen párt az, amelyik utólag fegyelmivel sújtja mindazon jelöltjeit, akik vissza mertek lépni mások javára, mert elő akarták segíteni a szent célt, a demokratikus ellenzék választási győzelmét? Milyen párt az, ami a fegyelmik osztogatásával leleplezi, hogy valódi stratégiája az ellenzéki együttműködés megakadályozása volt? Hadházy Ákos korábbi társelnök kilépése az LMP-ből önmagáért beszél.

A szocialista kartell hatalmas történelmi felelőssége ugyancsak vitathatatlan. Az még hagyján, hogy csaknem tíz évvel a 2008-as pénzügyi válság kitörése után még mindig az a személy a szocialista kartell legerősebb egyénisége, akinek felelőtlen kormányzása tíz évvel ezelőtt majdnem csődbe vitte Magyarországot. (Normális országokban az ilyen vezető örökre eltűnik a közéletből.) Milyen az a szocialista tábor, amelynek vezetői 2010-ben az MDF és az SZDSZ jelöltjei elleni, nem egy esetben a Jobbikkal összehangolt fellépéssel – még a régi választási rendszer alapján – tényszerűen hozzájárultak ahhoz, hogy a Fidesz először szerezzen kétharmadot és megkezdje a jogállam lebontását, a demokrácia szétverését? Milyen az a baloldal, amelyik immár harmadszor tékozolja el a magyar nemzet jövőjét és járul hozzá a Fidesz újabb kétharmados győzelméhez?

Minden kibontakozás csak akkor kezdhető el, ha megértjük a múltat, feltárjuk a hibákat, netán a bűnöket és hideg fejjel mérlegeljük az előttünk álló, egyelőre igen szűk lehetőségeket. Nem örülök annak, hogy ki kell mondani, de kimondom: a baloldal harmadszor árulta el a fiatal demokráciát és a magyar társadalmat.

2018. június 20-án megszületett a nemzeti szégyen napja. A Fidesz-kormány az önmagával meghasonlott Jobbikkal karöltve megszavazta az alaptörvény hetedik módosítását és az ehhez kapcsolódó, meglehetősen ízléstelenül „Stop Soros” névre keresztelt törvényeket. Példátlan romlás – mind erkölcsileg, mind pedig politikailag – a menekülteket segítő emberiességi tevékenység bűnténnyé minősítése. Ez bizony évszázadokra kiható erkölcsi hanyatlás jelképévé válik. Szerencsére a szocialista kartell parlamenti képviselői ezt a szörnyűséget nem szavazták meg. De nem felejthetjük, hogy jelentős részben az ő korábbi önző és rövidlátó magatartásuk eredménye a Fidesz-kétharmad, ami ezúttal lehetővé tette a már korábban megkísérelt alkotmánymódosítás sikerét.

Hozzáteszem még: azzal a Jobbikkal együtt, amelyikkel néhány baloldali vezető kétségbeesetten igyekezett összefogni a választások előtt. A fejlemények ilyetén alakulásán – a nemzeti szégyen napján - sok lelkes értelmiségi is elgondolkodhat.

Nem az én feladatom a baloldal újjáépítése. A MoMa nem baloldali párt, nem is lesz az soha. Hatalmas áldozatot vállalt egy olyan közös ügy érdekében, amit a baloldal önző módon elárult. Nehezen dolgozzuk föl, hogy mi történt. Még nehezebben találjuk ki, hogy végre mi történjen. Egy dolog azonban biztos. Ahhoz, hogy legyen demokratikus jövője Magyarországnak, ahhoz, hogy a gazdasági, kulturális, és erkölcsi romlás valaha megállítható, majd megfordítható legyen, nagyon kell olyan demokratikus ellenzék, amelyik felnő a feladathoz.